A KÁRÓKATONÁK MÉG MINDIG NEM JÖTTEK VISSZA

(4. rész)

A GÓLYAFÉLÉK CSALÁDJA (Ciconiidae)

A régebben bőséges táplálékot biztosító mocsarak, lápok, nedves, réti élőhelyek vizeinek lecsapolása, a vonulás közbeni veszteségek és még számos egyéb ok a közismert fehér gólya (Ciconia ciconia) európai állományát 1934 óta kevesebb, mint felére apasztotta. Svédországból és Svájcból mára szinte teljesen eltűnt. A valamivel nagyobb testű, kelet-ázsiai, fekete csőrű alfaja a kihalás szélén áll.  

A Föld mérsékelt és meleg éghajlatú vidékein 17 gólyafaj él, melyek valamennyien igen hasonlítanak termetre és alakra a mi fehér gólyánkra. A legtöbb fajra a fekete-fehér színezet is jellemző. 75-150 centiméter hosszúságú madarak, termetesek, ám a csőr, a nyak, valamint a láb hosszúsága miatt karcsúnak tűnnek. Csupán a marabu látszik valamivel "potrohosabbnak". A gólyák lassú, kimért lépésekkel keresik táplálékukat, amely mindenféle gerinces és ízeltlábú állatokból áll. Szárnyaik hosszúak és szélesek, így képesek játékosan vitorlázva hosszú távú utak megtételére.

A gólya gallyakból épített fészkébe három-hat fehér tojást tojik. Faluhelyen, városszélen gyakran láthatunk gólyafészket a háztetőkön, szalmakazlakon, villanykarókon. A természetben magas fákra, illetve sziklákra építi. A fiókák nevelésében mindkét szülő egyaránt részt vesz. A szülői fészket csak akkor hagyják el a fiatalok, miután biztosan megtanultak röpülni.  

Kevés állat életét figyelték meg és írták le olyan alaposan, mint a fehér gólyáét. Életének java része a szemünk előtt zajlik és számos lebilincselő mozzanatot tartalmaz. A néphit és a mesék a szerencse hordozójának, valamint gyerekhozónak tartják. Az ősi Kínában a hosszú élet szimbóluma volt. Ez inkább arra vonatkozik, hogy a gólya hosszú időn át hű marad a helyhez és a fészekhez, amit egyszer kiválasztott, illetve megépített, s nem annyira a madár élethosszáról szól. Sok ezer gólyát meggyűrűztek már, de alig néhányan élték túl a húszéves kort.  

Egykor tévesen úgy tartották, hogy a gólyák az őszi, vonulás előtti gyülekezőkön megölik egyes fajtársaikat. Csupán arról van szó, hogy a gyenge, illetve különös viselkedésű egyedeket elkergetik maguktól.  

A fehér gólya az afrikai téli szállásáról március-áprilisban állít be újra hozzánk. Naponta cca. négyszáz kilométert tesznek meg, körülbelül kétszer annyit, mint odafelé. Ilyenkor a hímek az Atlanti-óceántól Közép-Ázsiáig elfoglalják a fészkeiket a fákon, sziklákon, illetve a már említett háztetőkön és egyéb objektumokon. A pár rendszerint az előző évi (a gólya monogám típus), bár a hím és tojó között a szövetségnek meg kell újulnia, csupán ezután látnak hozzá a fészek megigazításához. Ezt sokszor heves harcok előzik meg a többi fészekfoglalóval.  

A tojások gyorsan a fészekbe kerülnek, s harminchárom nap elteltével kikelnek a fiókák. Az első piheruhájuk szürke, de egy hét elteltével már sűrű, fehér pihére cserélik ezt le. Életük első heteiben az egyik szülő mindig őrködik felettük. Ha ilyenkor az egyik öreg elpusztul, a fiókáknak is végük, mert az őr nem adja fel posztját sem táplálkozásra, sem etetésre. Az elpusztult fiókákat, ha még elég kicsinyek, többnyire lenyelik az öregek.  

Nyolc-kilenc hét múlva a fiatal gólyák kirepülnek, de még egy hétig etetik őket a szüleik. Mire ivarérettek lesznek, régen elveszítik "nyávogó" hangjukat. Az öreg gólya már csak fújó sziszegést tud hallatni, de ezt bőven pótolja az erőteljes csőrkelepelés. Izgalmukban a csőrüket egészen a hátukra fektetik és kelepelnek.  

Pihenni a gólya nem ül le, hanem jellegzetes testtartást vesz fel: egy lábon állva a válla közé húzza a fejét, csőrét pedig a felfújt és felborzolt nyakára fekteti.  

Augusztus végén felkerekednek a téli szállásuk felé. A nyugat-ázsiai állomány Indiában telel át, az európai gólyák viszont Afrikába vonulnak. Attól viszont visszariadnak, hogy keresztülrepüljék a Földközi-tengert, mivel itt hiányoznak a vitorlázáshoz szükséges, felfelé ható légáramlások. Ezért egyrészt nyugatról Gibraltárnál érik el Nyugat-Afrikát, mások pedig Boszporuszon keresztül jutnak el a Szudán és Fokföld között húzódó téli szállásaikra.  

A költőhazájukban a gólyák rovarokkal, egerekkel, békákkal, gilisztákkal és mindenféle más apró állatokkal táplálkoznak. Afrikában is akadnak ilyen fajok, de sok helyen ezek a környezeti viszonyok miatt a gólyák számára rendszerint elérhetetlenek. Afrikában ezért a legfőbb táplálékforrás számukra a gazdag rovarvilág, legfőképpen az óriási számban előforduló vándorsáskák rajai. A gólyák ezeket kísérik nagy távolságokon. Februárban ismét nekivágnak visszafelé északnak a hosszú úton. Nagyon ritka esetben marad vissza egy-egy pár Afrikában költeni.  

A fehér gólya nem riad vissza az ember közelségétől. Vele ellentétben a nála mintegy tíz centiméterrel kisebb, sötét színű rokona, az egyméteres fekete gólya (Ciconia nigra) többnyire a sűrűn benőtt, vízbő lomberdőkbe húzódik vissza. A természetbarát csak igen ritkán részesül abban a szerencsében, hogy egy eldugott erdei tónál, vadászat közben megpillanthassa.

Tollazatának színe fekete, ám szép, zöldes árnyalatban fémesen csillog. A hasi oldal fehér, a lába és csőre élénkpirosak.  

Igen ritka madárfaj. Nyugat-Európában elvétve található meg Spanyolország és Portugália egyes területein. Kelet felé Szibérián keresztül Észak-Kínáig húzódik a költőterülete. Az európai vándorlók a telet Kelet-Afrikában töltik. A kerülő útvonalakat ők is használják, de jóval gyakrabban repülik át az Alpokat és a Földközi-tengert, mint fehér rokonaik.  

A fekete gólya csak ritka esetben, igen nagyfokú izgalmában kelepel egyszer a csőrével, s nem fekteti azt hátára úgy, mint a fehér gólya. Viszont hangadásban nagyobb teljesítményekre képes: az érdes, fütyülő hangon kívül néha dallamosan csengő kiáltást is hallat.  

A dögevő gólyafajok legismertebb képviselője az afrikai marabu (Leptoptilus crumeniferus). A marabu arab szó, jámbor remetét jelent. Ennek ellenére a marabu nem magányosan élő madárfaj. Telepesen fészkelnek, s fészkeiket fákra vagy sziklákra rakják. A hím hordja a fészek anyagául szolgáló ágakat, s a tojó építi be azokat. Főként a tojó kotlik. A fiókák 30 nap múltán kelnek ki a tojásokból.  

A marabu oda szeret telepedni, ahol közel van a víz, s rendszeresen dög is előkerül. A háziállatokat tartó emberi települések, a vadbő vidékek és a halásztelepek vonzzák.  

A fiókanevelés rendszerint a száraz évszakra esik, amikor a vízi állatok összébb szorulnak, valamint dög is bővebben akad. A halon, békán, más apró gerinceseken táplált fiókák eleinte gyorsan fejlődnek, mindazonáltal csak tizenhat hét után repülnek ki. Ilyenkor a fejüket és nyakukat még szőrszerű pihe borítja, ám az öreg madarakon ez már nem figyelhető meg (ezek a testtájak kopaszak), mivel fejüket mélyen a nagy dögök belsejébe süllyesztik, akár a keselyűk.  

Vitorlázás közben is keselyűre emlékeztetnek. Ilyenkor nehéz fejüket a mellükre fektetik.  

Mint a dögök eltakaróit, megtűrik őket, sőt védelmet is élveznek. Azonban volt idő, amikor üldözték, a hasukon található, speciális tollképződmény miatt vadászták őket.  

(folytatjuk)

Szögi Csaba